Felismerés

Élt egyszer, valamikor a közeli múltban egy fiú. Semmiben sem volt jobb, vagy rosszabb másoknál. Ez a fiú egyszer letért a boldogsághoz vezető útról. Nem emlékezett, hogy hol veszett el, azt viszont biztosan tudta, már a rossz irányba tart.

Azon gondolkodott, miképp juthatna vissza a helyes ösvényre. Bezárkózott hát a szobájába és alámerült elméje végtelen sivatagába. Sokat barangolt össze vissza a hatalmas, csillogó homokdűnék között. Meglepően könnyedén járt, nem süppedt a homokba. Teljesen elvesztette az időérzékét, mivel a nap nem mozdult a zenitről. A legfurcsább mégis az volt, hogy nem fáradt el, nem izzadt, nem érzett forróságot, nem éhezett, vagy szomjazott meg. Így hát csak ment, egyenesen előre, mígnem találkozott egy oroszlánnal. Borzasztóan megrémült, de hirtelen meglátta a hatalmas állatot nyárfalevélként remegni. Nem tudta mire vélni a dolgot, ám igazán nagyot csak akkor nézett, mikor a nagymacska vacogó foggal megszólalt:
- M-m- m-mit akarsz itt?
- Én csak magamba fordultam, és most itt vagyok. Egyébként te ki vagy? Hogyhogy tudsz beszélni?
- Ha ez tényleg a te elméd, akkor az összes rettegésed, pesszimizmusod az én vállam nyomja.
- Sosem gondoltam volna, hogy ennyi félelem van bennem.
- Eleget beszéltünk, menj tovább! El kell bújnom- ezzel köddé vált.

A fiú tovább indult a sivatagban. Nem tudta, mióta bandukolt a puszta homokban. Egy lépésnél valami felkiáltott a lába alatt. Lenézett, és egy csótányt pillantott meg alig pár milliméterre a cipőjétől.
- Nem látsz, te szerencsétlen?!
- Ne haragudj, elkalandoztam. Az oroszlán után már nem lepődöm meg semmin, de azért megkérdem: Ki a csuda vagy?
- Te ki vagy! Ha már majdnem eltapostál, az a legkevesebb, hogy te mutatkozol be előbb.
- Én csak egy srác vagyok. Belesüppedtem a gondolataim futóhomokjába, és ide kerültem.
- Ha ez igaz- márpedig miért ne lenne-, akkor én a te büszkeséged megtestesülése volnék. Örülök, hogy megismerhetlek.
- Részemről a szerencse. Bár ha te a részem vagy, mindig is ismerned kellett.
- Ez butaság. Én csak erről a sivár pusztaságról tudok. Na meg persze a személyem fontosságáról.
- Hát te aztán tényleg elég önteltnek tűnsz bogár létedre!
- Hékás! Ne ítélj el, csak mert kicsi vagyok!- mondta az apróság, és felszívódott a homokban.

Az ifjú ismét tovább indult. Hosszú vándorlás után egy nagy sziklához ért. Ennek a szirtnek a peremén egy kis, barna nyúl állt. Lefelé bámult a mélybe perceken keresztül, majd nagy lendületet vett és ugrott. Nagyjából másfél méterrel lejjebb, egy párkányon landolt. Innen egy három méteres mászás következett, aztán egy két méteres zuhanás, egy négy méteres ereszkedés, végül pedig egy szaltó két méterről. Mikor a leérkezéskor felszálló porfelhő eloszlott, a nyuszi lihegve sétált a vándor lábához.
- Na, milyen volt?
- Lenyűgöző, fantasztikus… De miért csináltad?
- Ha én azt tudnám! Már egy jó ideje keresem a veszélyeket, pedig nem szeretem az életemet kockára tenni. Valami kényszerít itt belül- mutatott a mellkasára a nagy fülű-, és nem bírom elnyomni.
- Szóval nem ilyen az igazi természeted?
- Nem, és ez nem egyedi.
- Ezt hogy érted?
- Találkoztál már valakivel az utad során?
- Igen. Egy oroszlánnal és egy csótánnyal.
- Áh! Na szóval. Egy kicsit sem volt fura, hogy egy olyan fenséges ragadozó, mint a sörényes, megrémül egy ilyen vézna kis embertől- már elnézést-, vagy hogy a csótány olyan büszke magára, holott csak egy undorító kis pondró? Most őszintén! Így kell kinéznie egy egészséges léleknek?
- Ezek szerint nem?
- Uram isten! Te ennyire nem vagy tisztában magaddal?! Pedig ez csak a jéghegy csúcsa. A személyiséged összes apró elemét szétosztottad. Csak azért létezünk, mert te így képzeled el a tulajdonságaidat.
- Ez hihetetlen! Sosem hittem volna, hogy ez mind én vagyok. Eddig nem értettem, amit a másik kettő mondott. Egyébként- mondta egy kis szünet után- te honnan tudod mindezt?
Elég bátor voltam, hogy belenézzek a valóság tükrébe. Ha érdekel, akkor menj a legfényesebb úton a legmélyebb sötétségbe.
- Ez mit jelent?- kérdezte a fiú, de addigra a nyúl már fent ugrált a szikla tetején.
„Elegem van ebből! Mindegy, megnézem ezt a tükröt.”- gondolta mérgelődve.

El is indult, bele a vakvilágba. Ment, maga sem tudta merre. Egy örökkévalóságnak tűnt az út, és még mindig nem ért sehová. Kétségbeesésében leült, becsukta a szemét és kezébe temette az arcát. Ekkor hirtelen vakító fényt „látott” ha lehet ezt mondani, amikor az alany szeme csukva van. Az ifjú nem merte kinyitni, hiszen ha így is ilyen erős a fény, milyen lehet, ha egyenesen belenéz? Így tehát leeresztett pillákkal próbált a forrás felé fordulni. Mikor megtalálta, majdnem hanyatt esett: látta, mintha átlátszó lett volna a szemhéja. Egy lángoló alak állt előtte, és felé integetett. A fiú elindult, de a tüneményhez nem jutott közelebb. Próbált futni, ám hiába rohant ina szakadtából. Már kis híján feladta, sőt, már meg is állt, amikor a tündér- mert szentül hitte, hogy az- közelebb jött, és megszólította:
- Nem adhatod fel. Nézz körül! Ezt neked kell rendbe hoznod! Nem maradhat így, téged is tönkre tenne! Azokkal leszel ellenséges, akiket szeretsz, azokkal pedig barátságos, akiket nem. Teljesen szétzilálódna a személyiséged.
- Ki vagy, te csodálatos jelenés, és mért mondod el mindezt?
- Én a benned rejlő fény vagyok. Testvéreim minden emberben élnek, bár jó néhányukat elnyomják. Mi vagyunk az éltető erő. Mindenki mást lát bennünk: az alkotás vágyát, a kíváncsiságot, a szeretetet. Mi nem vagyunk ilyen könnyen körülírhatóak. Képtelen lennék elmagyarázni neked, mi is vagyok, de talán mondhatjuk azt, hogy röviden az élni akarásod. Mi tartjuk egyensúlyban az emberek lelkét, ez viszont nem megy nélkülük. Na de elég a beszédből, tovább kell mennünk- ezzel újra meglódult arra, amerre eddig haladt, az ifjú pedig követte.
Jó hosszú caplatás után a látomás megállt és megszólalt:
- Innen már magad is oda találsz. Én elmegyek- és rögtön szerte is foszlott.
Az ifjú kinyitotta szemét, de nem látott semmit, csak a végtelen feketeséget. Forgolódott, majd megindult arrafelé, ahol egy kicsit oszladozni vélte a homályt. Gyorsan szedte a lábát, ám csak a szeme csalta meg; a sötétség nem szűnt. Kétségbe esni sem akart, de azt sem tudta, mi tévő legyen. Hirtelen azonban csobogást hallott. Rögtön a hang felé vette az irányt. Hamar odaért, és egy csodálatos kis vízesést pillantott meg. Az egész gyenge belső fénnyel izzott, viszont ez a fény bántó, neonzöld árnyalatban játszott. Ráadásul volt vele egy kis probléma, ugyanis valahogy egy vékony kőlap ékelődött a vízfüggöny mögötti sziklába, ezzel megtörve a pici zubogót. A fiú jó erősen megragadta a kőtáblát és pár erőteljes rántással kihúzta a falból. A víz színe azonnal kellemes halványkékbe ment át, és erősen felragyogott. Ő csak állt, és percekig bámulta a lélegzetelállító látványt. Amint rendesen folyt a víz, feltűnt neki az a bizonyos tükör. Sok érdekes dolgot látott benne, válaszokat, vagy útmutatást mégsem kapott. Ebből a merengő állapotból egy hang zökkentette ki:
- Csodálatos ugye?
Odakapta a fejét és a tüneményt látta meg maga mellett.
- Igen az.
- Most már rendben vagyunk, a helyére került minden. Mi van a kezedben?
- Ez volt beékelve a falba, ezért nem jött létre a tükör.
- Valami rá van írva.
- Öhm… Azt írja: Önsajnálat.
- Most már értem- mosolyodott el a tündér- Gyere, kiviszlek innen, aztán már egyedül is hazatalálsz. Hunyd le a szemed! Jó, már kinyithatod. Ég veled!

A fiú egy gyönyörű erdőben találta magát, persze teljesen egyedül. A hatalmas fák dús, zöldellő lombkoronáján átszűrődött a napfény, pici, szentjánosbogár szerű foltokat rajzolva a földre és a fák törzsére. Páfrányok, mohák illatát hozta a lágy szellő, ami arcát simogatta. A levegőt madárdal töltötte be. Hűvös patakocska csörgedezett balkéz felől. Ebben megmosta az arcát, majd meg is kóstolta az üdítő forrásvizet. Minden idilli volt. Miközben azon gondolkodott, hogy miként változott meg ennyire minden, elé toppant az oroszlán.
- Szervusz, pajtás!
- He-helló… Mi ez a hirtelen jókedv? A múltkor szinte rettegtél tőlem.
- Ez igaz- válaszolt mosolyogva a nagymacska-, csakhogy azóta visszatértem az eredeti szerepembe. Köszönet, amiért rendbe hoztad a dolgokat. Bocs, hogy csak én mondom el ezt, de a nyúl nem mert eljönni, a csótány pedig szégyelli, hogy csak egy… egy… csótány. Egyébként mit szorongatsz olyan elszántan?
- Áh, ja, igen. Ez volt minden baj forrása. Tudnál kezdeni vele valamit? Nekem nincs ötletem.
- Persze, megoldom valahogy- válaszolta könnyedén a hatalmas állat, és átvette a követ.
- Na, akkor azt hiszem, itt végeztem. Elindulok hazafelé.
- Biztos? Nem akarnál velünk maradni? Végül is itthon vagy köztünk. Ez a te bensőd.
- Tényleg mennem kell. Örülök, hogy segíthettem, de itt nem érezném otthon magam. Gyönyörű ez a hely, mégis úgy érzem, képtelen lennék ebben élni. Megcsömörlenék magamtól.
- Semmi gond, hiszen végeredményben úgyis mindig együtt vagyunk. Azért örülök, hogy személyesen is itt voltál.
- Ezzel nem vagy egyedül.
Megölelték egymást, majd a fiú hátralépett, lehunyta szemét, s már a szobájában, az ágyán ülve nyitotta ki. Az órára pillantott, és megdöbbenve könyvelte el, hogy alig fél órába telt ez a „kis kiruccanás”.

Most már rendbe rakta lelkének széthullott darabkáit. Jobban érezte magát a bőrében, de még mindig hiányérzete volt. Valami nem stimmelt.
„Helyrehoztam magamban mindent, amit csak lehetett, és mégis hajt valami. Újabb gondok lépnek a megoldódottak helyébe.” - Nem nyugodhatok, csak ha megtaláltam életem értelmét.
Az utolsó mondatot már hangosan mondta. Ekkor hirtelen minden elsötétült, eltűntek a hangok, szagok és a bőrével sem érzett semmit. Hamarosan az eszméletét is elvesztette. Egy üres, hófehér szobában tért magához. A falakat nem lehetett elkülöníteni a padlótól vagy a plafontól. Még elég kábultan, de körülnézett és tapogatózva elindult előre.

Egyszer csak egy kis sötét foltot vett észre maga előtt.
„Végre egy kis változatosság!”- gondolta megkönnyebbülve, aztán rohanni kezdett annak irányába.
A kis pötty egyre csak nőtt, mígnem közel két méter magas ajtó lett belőle. A fiú habozás nélkül benyitott az ajtón, és egy csodálatos helyen találta magát: a bársonyfekete háttér előtt fényes pontok tömege ragyogott hol sűrűbben, hol ritkásabban. Meghatározhatatlan rendszer alapján, de szabályosan mozogtak.
Majd olyan hirtelen, hogy majdnem elvágódott, megindult az egyik felé. A többiből elmosódott fénycsíkok lettek. Ahogy közelebb ért, élesen kivehetővé vált a csillag- ami egészen meglepő módon nem vakította el- és az őt övező bolygók. Ezek a planéták furcsán ismerősnek tűntek. Azonnal világosság gyúlt benne:
„Hisz ez a Naprendszer!”- hasított belé a felismerés.
Sejtése beigazolódott, amikor az egyik égitest elkezdte kitölteni a látóterét. Mikor megpillantotta a lenyűgöző, kék víztükröket, a helyenként feltűnő zöld és barna foltokat, meg persze a mindenütt jelen lévő hófehér felhőket.
- Ez a Föld!- kiáltotta elmondhatatlan gyönyörrel a hangjában.
Azonban nem állhatott meg, egyre közelebb került. Először csak a felhők, aztán egy kontinens, egy ország, egy város, egy lakótelep, egy ház és végül egy ember, pontosabban egy huszonéves férfi. Első ránézésre semmiben sem hasonlítottak egymásra a fiúval, mégis, valahol a lelke legmélyén rokonszenvet érzett iránta. Ő maga sem értette miért, de közel érezte magához. Fogalma sem volt róla, hogy mi okból került ide. Semmi fontosat nem tudott felfedezni a helyzetben.

A férfi már ébren volt. Reggeli, mosakodás, öltözés, majd start az egyetemre. Hosszú- hol izgalmas, hol unalmas- előadások következtek, hosszabb rövidebb szünetekkel tűzdelve. Innen hazaindult, vacsora, tanulás, zuhany, egy kevés olvasás, majd végül eljött a lefekvés ideje. Ami azonnal feltűnt neki, hogy bár beszélgetésből nem volt hiány a nap folyamán, mindenki megtartotta a három lépés távolságot. Nem igazán akadt se beszélgető, se egyéb partnere.
- Na, jól szórakozol?- szólalt meg egy hang a jobbján.
- Hogy?- perdült meg a fiú.
Egy alak bontakozott ki a sötét háttérből. Ahogy egyre élesebbé váltak a vonásai, mindinkább úgy tűnt, mintha tükörbe bámulna.
- Ki az ördög vagy?- kérdezte, és tapogatózva elindult a másik.
- Az pont nem- válaszolta kaján vigyorral a tükörkép-. Hacsak nem te magad vagy az.
- Ezt hogy érted?
- A kérdés az, te hogyan érted?
- Csakhogy én téged kérdeztelek!- kiabált az ifjú.
- Akkor magadat kérdezted.
- Ebben az esetben én is válaszolok- mondta már nyugodtabban az eredeti-. Te nem lehetsz azonos velem. Én nem vagyok ilyen.
- Egyáltalán biztos lehetsz ebben?
- Hidd el, igazam van.
- Tévedsz. Bebizonyítom. Én vagyok a józanság, a cinikusság, és az ellenszenv. Ezek irányítják a létedet. Ezen, rajtam, tehát magadon kell változtatnod. Azért vagy itt, hogy kiderítsd, miként teheted jobbá saját életed. Rajta kísérletezhetsz. Nem kell aggódnod! Amennyiben úgy érzed, megtudtad, amit akartál, visszatértek erre az időpontra. Ha sikerrel jársz, netán feladod, csak gondolj rám! Sok szerencsét!- mondta bíztatólag, majd távolodni kezdett, és beleveszett a háttérbe.
A srác magára maradt, csak a másik szuszogása törte meg a csendet.
„Most mitévő legyek?”- töprengett elszántan- „Mi az, ami hiányozhat, nézzük csak… Legyen, mondjuk a népszerűség!”
Ahogy ez megfogalmazódott elméjében, felkelt a Nap. Az úgymond „tesztalany” is felkelt. A szokásos reggeli teendők után elindult az első előadásra. Az egyetem épületébe érve egy nagyobbacska csoport fogta közre, és rögtön heves beszélgetésbe kezdtek. Az alany csak kapkodta a fejét, de láthatólag jól érezte magát. Válaszolt, amire csak tudott, majd sűrű bocsánatkérések közepette elszelelt az előadóterem irányába.
Kétórás összpontosított figyelemnek kellett volna következnie, ám gondolatai minduntalan elkalandoztak. Sütött belőlük az elégedettség, de ott motoszkált fejében a kétség is. Mivel aznap több előadó is hiányzott, hamar végzett.
Az utcán újra beleütközött a reggeli társaság nagy részébe. Addig unszolták, szekálták, könyörögtek neki, míg velük nem tartott. Előbb egy bárba mentek, majd egy parkban töltötték az időt. A beszélgetés és iszogatás három és fél órán át tartott. Az alany teljesen kimerült, úgyhogy hálát adott az égnek, mikor végre elszabadult. A fiú érezte rajta, hogy jól szórakozott, de nem bírná ezt minden nap. Úgy tűnt, másnap nem akar találkozni velük.
Ahogy hazaértek, az ifjú nyomban gondolkodni kezdett a következő eszköz mibenlétén. Nem érzett fáradtságot, ezért aztán le sem feküdt. Így hát bőven volt ideje tűnődni. Nagyjából fél órával pirkadat előtt megvilágosodott:
„Próbáljuk ki a szerelmet! Ha valami, hát ez jónak tűnik”- lelkendezett magában.
A reggel olyan volt, mint egy rossz ismétlés. Ugyanazok a mozdulatok, feladatok, gondolatok.
-  Végül is, egy visszajátszás az egész- morgott halkan. Az alany persze semmit nem vett észre, és nem is emlékezett semmire. Csak tette a dolgát, ahogy minden reggel. Természetesen a tegnapi előadók ismét hiányozni fognak, ezt viszont kizárólag a fiú tudta.
Mikor újra beértek az egyetem épületébe, nem egy csoport jött szembe. Egyedül volt. Határozottan közeledett feléjük, s mégis gyönyörű arcán valamiféle zavar látszott. Mikor elé állt, arca kipirult, keze remegni kezdett majd remegő hangon megszólalt.
- Sz-sz-szia! Bo-bocs a zavarásért, tudnál segíteni? Öh… elhagytam a tegnapi mitológia jegyzetemet. Kisegítenél?- mondta olyan mosollyal, amitől még a kőfalak is ellágyultak volna.
- Természetesen- válaszolt a kérdezett kissé megilletődve-, csak elugrom fénymásoltatni.
- Veled mehetnék?
- Öh, hm… nyugodtan.
Lassanként elindultak a másoló felé. Apránként megjött a bátorságuk, s mire célhoz értek, már fülig érő szájjal fogták egymás kezét. Vibrált köztük a levegő. Már az arcukról is sugárzott az öröm, hát még a szívükből.
A hátralévő előadásokon az alany másra sem tudott gondolni, mint a lányra. Az órák után együtt vágtak neki a nagyvilágnak. Rengeteget beszélgettek egy pizza mellett, majd hazakísérte a lányt. Hosszú percekre elmerültek egymás tekintetében. Végül egy hosszú, szenvedélyes csókkal koronázták meg ezt a csodálatos napot. Az éjszaka már- már véget ért, mégis képtelenek voltak nem egymásra gondolni.
Mivel a fiú kíváncsi volt, mi lesz a vége, ezért még hagyta őket pár napig. Három nap után az alany még mindig örült ugyan a lány társaságának, de gondolatai már máshol jártak. Valami újra vágyott, valamire, ami lefoglalja őt hosszú időn keresztül. A fiú értette mit akar a másik, így hát újra indította a kört.
Megint végignézte a reggeli készülődést, de most nem az egyetemre mentek. A pártfogolt először gyorsan elszaladt a sétálóutcára, ahol megkereste az általa már ismert utcai festőt. Szinte megbabonázva nézte a vásznon táncot járó ecsetet. Kábulatából telefonjának csengése zökkentette ki. Futásnak eredt, s az előadó késésének hála, még időben érkezett. Amint aznap végzett, kiment a parkba egy ecsettel, pár rajzlappal, valamint festékkel a kezében. Miközben dolgozgatott, a fellegekben érezte magát. Végtelen boldogságot érzett, ahogy nézte készülő műveit. A csodálatos színek és különleges formák pontos, mégis egyedi megörökítését majdhogynem az életcéljának tekintette.
Egy hete folyamatosan festett szabadidejében, de még jelét sem adta annak, hogy unná a dolgot. Ugyanakkor egyre elkeseredettebb lett. A fiú nem értette miért, hiszen semmi okát nem látta.
A nyolcadik éjjel minden erejével azon volt, hogy rájöjjön a problémára. Minden lehetséges dolgot végig próbált fejben. Vajon nem a megfelelő hobbit választotta? Akkor nem csinálná ilyen lendülettel. Talán nem elég változatos a minta a festéshez? Ááá! Egy város bőséges forrással rendelkezik, a környező hegyekre pedig másfél óra alatt fel lehet jutni. Esetleg nem olyan színvonalas a munkája, mint szeretné? Hisz’ tehetségesebb, mint bárki, akit eddig látott. Akkor meg mi a baj?!
„ Megvan! Ezt hogy nem vettem észre?! Nincs senki, aki akár csak egy elismerő szót szóljon neki!”- gondolta fellelkesedve.
A körforgást nem kezdte újra. Nem látta szükségét. Sőt, így talán még az örömét is fokozni tudja. Hagyta tehát az újdonsült művészt a maga saját „kis” gondjaival foglalkozni. Ahogy megérkeztek az iskola udvarára, egy lélegzetelállító kép fogadta őket. A felkelő Nap éppen csak kibukkant a „B” épület mögül, vörös aranyba borítva az egész környéket. Ez a látvány olyan mély benyomást tett az alanyra, hogy azonnal festeni kezdett. Nagyjából öt perc után egy árnyék takarta el a fényt előle. Bosszúsan feltekintett, de addigra már nem volt előtte senki. A háta mögül azonban egy simogató hang hallatszott:
- Ez gyönyörű!
Ööö... köszönöm! – válaszolt kissé meglepetten, miközben a hozzászólót kereste tekintetével. Meg is találta. Egy gyönyörű lány sziluettje tárult szemei elé. Smaragdzöld szeme fénylett, elbűvölő mosolyával kivillant hibátlan fogsora. A leginkább lélegzetelállítónak mégis maga a helyzet bizonyult. A tűzvörös napsugarak végig simogatták a tökéletes arcot. Bőre szinte lángolt, már-már belső fénnyel ragyogott. A festő megbabonázva bámulta a lányt. Rengeteg mondanivalója lett volna, de képtelen volt egyetlen értelmes szót is kibökni. Ehelyett félretette az eredeti alkotást, majd megszállottan festeni kezdett, fel sem nézve a vászonról. A lány nem mozdult mellőle, végignézte a kép elkészültét. Húszpercnyi komoly munka után kimerülten hátradőlt, s reménykedő pillantás kíséretében a néző felé fordította művét. Döbbent csend, elakadó lélegzet, valamint csillogó szempár volt a jutalma. A kép egy angyalként ábrázolta a lányt, aki a földön állva saját fényével versenyre kelt a Nappal. Az újdonsült múzsa arcán egy valóban természetfeletti mosoly jelent meg, majd hirtelen az alany nyakába borult, s egy szenvedélyes csókkal jutalmazta.

A fiú egy büszke pillantást vetett feléjük, majd a fantomképre gondolt.
- Ezek szerint megtaláltad, amit kerestél!
- Igen, de nem ezért hívtalak- mondta nem is keresve a hang forrását-. Nézd meg őket! Látod milyen boldogok?
- Látom.
- Akkor most egy héttel később! Érzel bármi különbséget?
- Semmit.
- Még két hetet előre! És most?
- Most sem. Mire akarsz kilyukadni?
- Egyszer régen, egy fura alak azt mondta nekem, változtatnom kell. Akkor tessék, itt van, ilyen szeretnék lenni!
- Egészen pontosan milyen?
- Boldog. Fesztelen. Olyan, amilyen ő tudott lenni, amióta csak „vele” vagyok.
A szellemkép elmosolyodott:
- Most már tudod az utat. Innentől csak rajtad áll. Minden jót!
- Ég veled!
A fiú hirtelen távolodni kezdett. A szoba, a ház, a város, az ország, a kontinens, a bolygó, a Nap, csillagok, a fekete ajtó, a fehér terem, aztán semmi.
Sűrűn pislogva ült fel az ágyán. Zavarodott volt, de meglepően jól érezte magát. Nem tudta, csak álmodta-e ezeket a dolgokat vagy valóban megtörténtek-e vele. Ezzel a tudattal ment az iskolába, szórakozni, társaságba, mindenhova. Megértette, mi kell ahhoz, hogy boldog legyen, és meg is próbált mindent. Ez nem fog változni eztán sem. Azt azonban már biztosan tudta, jó úton jár.