Apátia

-A világ szép. Nagyon szép. Tele van csodás dolgokkal az emberrel együtt, és nélküle egyaránt. Érdemes élni ezek miatt?
-Te mit gondolsz?
-Nem tudom. Nem túl meggyőző.
-Akkor figyelj! Hallgasd a szél andalító suhogását az ágak között. Érezd, ahogy simogatja az arcod! Van valami csodálatos abban, ahogy a bőrödre hulló esőcseppeket a napsugarak lecsókolják rólad. Mindezt madárdal és tücsökciripelés kíséri.
-Giccses és bántóan eltúlzott kép. Nem lelném örömömet abban, hogy bőrig ázom.
-Ebben az esetben menjünk messzebbre. Látod ott azokat a hegyeket? Lenyűgöző, ahogy a táj fölé emelkednek. Felette állnak mindennek. Egyszerűen elpusztíthatatlanok.
-Hányas voltál földrajzból te szerencsétlen?
-Haaaj... Na de folytassuk! Csak találunk valamit a számodra.
-Erősen kétlem!
-Nézzük a csillagokat. Megszámlálhatatlan fénypont az égen, melyek már millió és millió éve ott vannak. Csodás képeket rajzolva beragyogják az életedet.
-Mit számít? A java olyan messze van, hogy akár már el is pusztulhatott. Különben pedig úgysem érhetjük el őket.
-Rendben, rendben! Akkor vissza a valóságba. Itt az ember. Ez a különleges faj, ami megmutatta, hogy mire képes.
-Milyen értelemben?
-Nézzük például a kézzelfogható részt. Gigászi épületeket emeltünk, saját másunkat, a természet képeit, és képzeletünket örökítettük meg különböző módokon.
-Múlandó apróságok csupán! A hegyek sem élnek örökké, ezek meg sokkal előbb eltűnnek.
-Őőő..., hááát... igen. Tehát marad az eszme; a tudat által létrehozott csodák. Itt van a filozófia, a különböző szakterületeken, tudományágakban elért felfedezések, az eddig felfedett titkok és a még hátra lévők. Az a rengeteg megoldatlan rejtély, az élet értelme, az emberi kapcsolatok, a szerelem, a szeretet, a törődés.
-Csak addig tartanak, míg az ember. Ha eltűntünk, kit fog érdekelni?
-Talán az sem kavar fel, amit árnyoldalnak is nevezhetünk? A rengeteg háború, a bűnözés, a betegségek, a környezetszennyezés, a...
-Mindenki meghal előbb, vagy utóbb. Te is én is. Abszolút hidegen hagy, mikor hol és hogyan.