Egyedül ülök a sötétben. Nem látok semmit, nem érzem a falakat. Nem tudom, hol vagyok, vagy hogy kerültem ide. Fogalmam sincs, mióta lehetek itt. Csak bámulok magam elé… mindhiába. Már nem emlékszem, ki, mi vagyok. Nincs más, csak a nagy feketeség. Talán már én sem létezem? Nem tudom, nem tudok semmit!
Egyszer csak kaparászást hallok. Vagy mégsem? Kinyújtom kezem, de nem érzek semmit. Várok, hátha újra meghallom. Igen, ez volt az. Egyszer jobbról, másszor balról hallom. Súg valamit, de nem értem. Ismét néma csönd, újra a magány. Elveszek a semmiben, én is azzá válok. Feloldódom. Beleolvadok a sötétségbe. Békét és nyugalmat érzek, ám valahol mélyen még mindig félek. Ekkor újra megszólal a hang.
Hirtelen halvány alakot pillantok meg magam előtt, árnyékot az árnyak közt. Felém fordul és elindul. Rémülten próbálok menekülni, eszemet vesztve kapálózom, de ő a gyorsabb. Utolér, rám borul, teljesen eltakar. Végem.
Simogatást érzek; halk, érthetetlen, de kellemesen duruzsoló hangot hallok. Boldog vagyok. Már nem akarok elmenni, végleg itt maradok.
Vakító fény csap a szemembe. Sűrűn pislogva felülök és szétnézek. egy rideg, szemet bántóan fehér teremben vagyok. Körülöttem furcsa, emberszerű sziluettek. Felém fordulnak, végigmérnek. Szinte érzem, ahogy szaggatják a bőrömet, húsomat; pedig meg sem mozdulnak. Csak érzéketlen szemüket szegezik rám. Analizálják legkisebb mozdulatomat is. Senki nem szól egy szót sem. Kis idő után az egyikük vádlón rám mutat, aztán végleg magamra hagynak. Én csak nézek utánuk. Egyedül maradtam, senki sem vigasztal, én pedig csendesen sírva fakadok.
Utolsó kommentek